1976-ban Vince Clarke, és a jövendő billyentyűs,volt basszusgitáros Andrew Fletcher megalapította a „No Romance in China” nevű együttest, ami nem igazán tűnt sikeresnek. 1979-ben Vince Clarke új csapatot („Composition of Sound”) alapított Andy Fletcher közreműködésével, Ehhez csatlakozott Martin L. Gore, aki korábban a The French Look nevű zenekarban gitározott.

1980-ban csatlakozott a jellegzetesen mély orgánumú énekes, David Gahan is, Clarke meghívására, aki hallotta őt énekelni egy kisebb mulatóban. Ezzel megszületett a Depeche Mode. 1981-ben jelent meg az első album, Speak and Spell (~ „Mondd és betűzd”), a Daniel Miller vezette Mute Recordsnál. Vince Clarke hamarosan elment, hogy új együtteseket alapítson: a Yazoot – Amerikában Yaz – Alison Molyettel, aztán a The Assembly-t Feargal Sharkey-val, Dave Clampson-nal és Eric Radcliffe-fel, és később az Erasure-t Andy Bell-lel. Ezzel párhuzamosan Martin Gore, aki az első lemezre csak két számot írt (Big Muff és Any Second Now), átvette a zenei hatalmat az együttesben, legalábbis ami a zeneírást és hangszerelést illeti.

Az 1982-es A Broken Frame album már nagyrészt az ő ötletei alapján született.

Alan Wilder, aki sokáig az együttes negyedik, kiegészítő tagja volt, ekkortájt csatlakozott, hogy a hiányzó Clarke szerepét betöltse. Ő írta a The Landscape is Changing és a Two Minute Warning számokat az 1983-as albumra (Constructoin Time Again), valamint a Fools címűt is (a Love in Itself single B oldalára), de mint szervező és a technikai részletekért felelős személy, még jelentősebb szerepet töltött be.

Az 1980-as évekre (ami egyértelműen a punk és rockzene háttérbe szorulását hozta) a banda népszerűsége Európában, elsősorban Németországban, nőtt. Az Egyesült Államokba már a 8o-as évek elején megpróbált betörni a zenekar, igaz kezdetben kevesebb sikerrel, de az 1984-ben megjelent Catching Up With Depeche Mode album, amely kizárólag az USA-ban került forgalmazásra, már előre jelezte, hogy a zenekarnak nem ez lesz a utolsó próbálkozása az Államokban!

A 80-as évek közepétől a 90-es évek elejéig népszerűségük az Egyesült Államokban igen jelentősre nőtt. A 101 album koncertkörútja egy Pasadenai rose bowl fejeződött be, ahol már közel 62.ooo-esre szökött a jegyeladás (a legnagyobb volt ez az addigi 8 évben). A körutat egy D.A. Pennebaker által készített film is dokumentálta, ami a rajongók körében kultikus darabnak számít.

A Depeche Mode jelentős hatással volt rengeteg zenekarra, és nem kis részben nekik köszönhetőek a mai techno és electronica irányzatok megszületése, noha ők maguk később más irányba fordultak. Az ős-technozenészek (Derrick May, Kevin Saunderson, Juan Atkins) mind a Depeche Mode-ot nevezték meg mint példaképet és a késő nyolcvanas évekbeli „Detroit techno-robbanás” okait. Bár a DM egyáltalán nem nevezhető technozenekarnak, és a stílus több jellegzetessége más együtteseknek is köszönhető (pl. a számítógépek zenei fontosságának felismerése a Kraftewerknek, az alkoholosról a könnyűdrogos szubkultúrára áttérés pedig alighanem a hippimozgalomnak), a Depeche Mode volt alapvetően az első felismerője annak, hogy a modern könnyűzenében mindenféle, de tényleg mindenféle hangot mint zenei összetevőt lehet és kell is alkalmazni – a kutyaugatástól és légkalapácstól kezdve a torzított gitár- vagy énekhangokon át a klasszikus hegedűszólamokig (pl. a „Word Hard” c. számot a People are people albumon, aminek „kalapács-a-fémcsövön” effektjei a maguk korában még meghökkentőek voltak).

A nyolcvanas évek diszkózenéje is nagyon sokat köszönhet a DM-nak: a Modern Talking, hangzását tekintve, tulajdonképp Módosított sramlizene volt, de a DM-es és általában a Waves hangzás a hasonló, a maguk korában listavezető együttesek legtöbb zeneszámán is megfigyelhető (érdemes pl. Sandra Celebrate Your Lifeját meghallgatni, de hivatkozhatunk CC Catch-re, a Bad Boys Blue-ra stb.)

Míg a szinti-pop a technora, a New Wave inkább a rock- és modern elektronikus zenére gyakorolt nagyobb hatást. A nyolcvanas évek környékén Magyarországon is nagyon sok és nagyon sikeres New Wave-alapú zenekar tűnt fel: pl. az abszurd humor-költeményei alá profi Waves aláfestést komponmáló KFT (a Száll egy pofon a szélben szám tipikus e tekintetben), vagy a Demjén Ferenc vezette V' Moto-Rock, később az Első Emelet. És talán említenünk sem kell a „magyar depesmódot”, a Kovács Ákos vezette Bonanza Banzait.

A modern magyar elektronikus zenekarok közül a Neo tekinti többek között a DM-et példaképnek.

Műfajilag: már kezdetben is stílusteremtő zene.(némi gúnnyal) szinti-popnak (~ "szintetizátorocska-pop", de kis torzítással épp „műanyag-popnak” is fordítható) keresztelt, ennek alapjait valóban az „elektronikus zongorán” való klimpírozás képezte (némi dob- és gitáralappal), és nagyon jelentős szerepet játszott benne az éneksáv. Ez a meglehetősen könnyed, vidám hangzású stílus fokozatosan sötétebbre, és a rockzenéhez közelebbire fordult: ez volt az elektromos gitár és a szintetizátor örömeit egyesítő New Wave (Új Hullám) stílus időszaka. Ez a súlyos és szintén stílusteremtő hangzásvilág a 2000-es évek elejére könnyedebbre, zeneileg egyszerűbbre, kevésbé sötét hangzásúra szelídült, ez a legújabb, és a zenekar talán a legutolsó lemezén (Exciter) is érzékelhető.

Az 1993-as Songs Of Faith And Davotion (kb. „A hit és áhítat dalai”, továbbiakban SOFAD) album végül is, mindent egybevéve, sikerként könyvelhető el, pozitív fogadtatásban részesült, és az amerikai listákon rögtön az élre került. Ám a rajongók egy jelentős részét igencsak meglepte, mert zenéjében meglehetősen, stílusában, hangulatában, szövegvilágában pedig teljesen eltért az addig megszokott vidám, egyszerű ütemekre és szövegre épülő DM-képtől.

E változásokat egyébként a videoklipek képi világa is teljességgel követi (az In your room, vagy Walking in my shoes Bosch színeire-figuráira emlékeztető megjelenése szintén inkább egy keményebb rockzenekarhoz illenek).

A tagok az Exciter album elkészítése és az ezt követő turné után a szólókarrierjüket kezdték felépíteni - ezzel egyidejűleg szállingózni kezdtek az ilyenkor szokásos találgatások a Depeche Mode feloszlásáról. Ezt megerősítették azok a nyilatkozatok, melyek a zenekarban meglévő, és évek óta tartó belső ellentétekre utalnak (pl. Gahan azon nyilatkozata, hogy „állandóan hangról hangra előírták nekem, ezt vagy azt hogyan kell énekelnem, úgyhogy végül úgy éreztem, mintha csak egy lennék a hangszereik közül”).

2003-ban Dave Gahan kiadta Paper Monsters („Papírszörnyek”) c. szólólemezét, melyet világturné, majd a róla készült Live Monsters c. DVD kiadása követett. Martin Gore a Counterfeit 2 („Utánzat II.”) című albummal rukkolt elő, Andrew Fletcher pedig elindította saját lemezkiadóját, a Toast Hawaiit. A szólóra törekvések ellenére úgy tűnik, a végleges szétválás nem következ(he)tett be. Lehetséges, hogy a "végső szót" a közönség mondta ki, hiszen a Gore és Gahan külön turnéjaikon megtapasztalhatták, hogy a rajongók a Depeche-dalokra indultak be igazán. Ezt követően a tagok közös nyilatkozatai egyértelműen az együttmaradás és a 2005-ben megjelent nagylemezük (Playing The Angel) megjelentét vetítették elő.

Albumok